Ki akartam szellőztetni a fejem, valahogy még a rajzolás se okozott kikapcsolódást, minden idegesített egyszerűen nem tudtam mi van velem. A szél megfújta a hajam, kirázott a hideg, és még én hülye pulcsit se hoztam. Fel néztem a fák szinte teljesen takarták az eget, egy egy részét láttam, csodás volt a látvány. Hangokat hallottam, hátra néztem ismerős volt, léptem néhányat, hogy egy kicsit jobban láthassam,Pete volt az. Közeledett.
- Helló! -köszöntem hangosabban a kelleténél. A fiú már észre vett. Odasétáltam hozzá, legalább nem egyedül vagyok. Megint megfújt a szél, de ez már erősebb volt.
- Remélem abba hagyja! - mondtam a szélre gondolva és megdörzsöltem a karom.Vártam, hátha Pet feldob egy témát, én igazán nem tudtam mit mondani, a nagy gondolkozás közepette, megbotlottam egy kőbe.
- Basszus! - mondtam, ez nem az én napom, ránéztem a kezemre, csak kicsit horzsoltam le, mégis hogy fájt.. Elég ciki volt.

Néha kell hogy sétáljak egy jót. Olyankor nem foglalkozok senkivel, semmivel és még csak jön is az ihlet. Olykor szoktam random dobolni. Az ütemet mindig ilyenkor csípem el. Most momentán más ütemére lépek, mondhatni ritmusosan. Nem nevezném táncnak. Meg különben sem tudok olyan jól. A bedugott füles teljesen elszeparál a környezetemtől. Csak a zene ütemére koncentrálok, a gondolataim meg teljesen másfelé járnak. Nem itt, nem is a tábor körül, egészen más körül.
Mint valami kellemes illúzióbuborék, olyannak érzem a világot ilyenkor csupán. Aztán éles sípoló hang. Sípol egyet, kettőt, hármat... Remek, lemerült a zenelejátszóm. Bosszúsan szisszenek fel, miközben farzsebemből előkapom a kék kis kütyüt. Még épp látom, ahogy a kijelzőn a lemerült elem jele pittyeg. Majd teljesen elsötétül a képernyő. Miért nem töltöttem én ezt fel tegnap? De persze tipikusan ilyen vagyok, elfelejtek dolgokat leellenőrizni. A precizitás nem az én asztalom. A fülhallgatót feltekerem a lejátszóra, majd visszadugom a farzsebembe. Oké, akkor most mehetek vissza? Mielőtt még bármire is elhatároznám magam, köszönést hallok. Felkapom a fejem és körül nézek. Két dolgot állapíthatok meg, egyrészt hogy rajtam kívül másnak nem köszönhettek, és hogy aki köszönt már jó ideje ismerem. Igaz csak innét a táborból, de ismerem. Halovány mosoly ül ki az arcomra, miközben odasétálok hozzá.
- Szia. - köszönök én is neki, igaz nem olyan hangosan, hisz két lépésre ha van tőlem. A megjegyzésén csak jót kuncogok. Na igen, a szél. És a lányok és a hosszú haj. Ilyenkor miért nem kötik fel? Mondjuk én örülök, hogy nincs hosszú hajam. Az hiányzik csak. Jó ha egy kicsit kócos is, engem nem zavar. Már épp szólalnék meg, amikor elesik. Na jó, ez nem az ő napja. A kezem nyújtom felé, hátha elfogadja és akkor felhúzom.
- Óvatosan, ki tudja hol rejtőznek gonosz kövek, amik csak arra várnak, hogy eleshess bennük. - jegyzem meg szórakozottan. Ha most elkezdenék a kis elbotlásán viccelődni, az alighanem neki kínos lenne, én pedig tapló lennék.
- Akartam az esés előtt mondani, hogy szerintem neked jól áll, ha kicsit kócos a hajad. A szél miatt nem érdemes bosszankodni, remek idő van egy kis levegőzésre. - persze ha nem kezd eleredni az eső. Ami nekem nem gond, neki nem tudom. Elég felhős azért az ég.
- Mi járatban erre?

A viccén elmosolyodtam, majd leporoltam a nadrágom, szerencsére nem szakadt el, még az kellett volna. Bókjára pedig teljesen kipirultam, hirtelen azt se tudtam mit mondjak,  nem tudtam kibökni, erőlködtem egy kicsit és kijött..
- Köszi. - mosolyogtam rá, azután már nem is figyeltem a hajamra, pedig elég kócos volt. Hirtelen elfogott az izgatottság, de nem tudtam miért, kezdett idegesítő lenni, de megszoktam, fura volt, de megszoktam. Kérdésére elgondolkoztam, hogyan is fogalmazzam meg, pedig egyszerű volt rá a válasz.
- Csak kiszellőztetem a fejem, még a rajzolás se kapcsol ki, és senki sincs aki most ráérne. - válaszoltam neki, majd ránéztem.
- Várj! Wow, figyi, az arcod.., az arcod ebből a szögből, ezt le kéne rajzolni, a fény is tök jó! –elkezdtem vizsgálgatni, körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy orvos aztán észre vettem, hogy szó szerint letámadtam, elég furán érezhette magát.
- Bocsi, csak rajz-mániás vagyok. - nevettem el magam, mondjuk biztos tudja, hogy szeretek rajzolni, dehogy szegényt így letámadjam..
- Tehát, senki sincs, kérdeztem a lányokat, hogy filmeznénk e vagy valami, de nem értek rá, így kiszabadultam és egy nagy sétára vettem rá magam. És még ahhoz képest tök jó sétálni, hogy hidegebb lett.
- És Te? Hogy hogy erre jártál? - kérdeztem vissza. Miközben őt hallgattam, az orromra cseppent egy esőcsepp, hideg volt, de jól esett. Az ég felé néztem, egyre sűrűbben csepegtek, de annyira jó érzés volt, lehunytam a szemem és így álltam, talán fura voltam, de igazából már mindegy volt.
- Esik. Behúzódhatunk valahova, de nekem amúgy jó ha tovább sétálunk. – nekem tényleg mindegy volt, jól esett egy kis eső, őt pedig szerintem nem zavarta, nem az látszott rajta. Még az erdőben volt út, így mehetünk tovább, és olyan gyönyörű volt, tele fákkal, na de az én ’másik’ énem elbújt, azt is előhúzom valamikor, vagyis a nagy vadóc, pasizós Lilient..
- És, a lányokkal mizu? – céloztam az egyedülállóságára, most nem azt mondom, érez-e valaki iránt valamit, nem kell lelkiznie, csak azt, amit elmondana, erről az oldaláról nem tudok, nem hiszem, hogy szingli.. Aztán hagytam őt beszélni, ugyanis arra is rájöttem, hogy mennyit dumálok neki, hát igen, ha engedik, sokat beszélek, akaratom nélkül is.