Sam Sheppard

Előtörténet

Utálok itt lenni! Fúj, fúj, fúj, fúj! Otthon minden nyugis volt. Mi baja van apának, hogy ide küldött? Csak kettecskén a kertesházban, nyári szünet, medencézés, ilyenek... Teljesen megkattant, amikor kijelentettem, hogy én márpedig nem fogok semmiféle táborba jönni.
És most itt vagyok. Idióta.
Komolyan.
Ahelyett, hogy otthon edzenék Tommyval, aki mellesleg rettenetesen hiányzik, és kitalálhatnánk az őszi bajnokságra a koreográfiát, itt dekkolok, idióta és felszínes senkik között.
Ezeket semmi nem érdekli magukon kívül. Elég fehér-e a foga, elég sokan beszélnek-e róla, hányszor és hol csinálták, és ki bukott le. Nem hiszem el, hogy nincs jobb dolguk annál, mint, hogy éjt nappallá téve megfelelési kényszerük kielégítésén gondolkozzanak. Ezeknek semmi sem szent és sérthetetlen?
Hiszen mi mind művészek vagyunk! Vagyis azoknak kellene lennünk! A művészet pedig nem más, mint önkifejezés, nem pedig állandóan másoknak megfelelés.
Vagy... velem van a baj? Mióta eszemet tudom, keresztényi neveltetésben van részem, lehet, hogy túl konzervatív vagyok? Nem, nem hiszem. Akkor sem az lenne a normális, hogy egy hét ismertség után bárki összefekszik bárkivel, és nem arra megy az ötletelés, gyakorlás és a sok próba, hogy magunkat fejlesszük és tökéletesítsük, hanem, hogy minél inkább feltűnjünk és kivívjuk a kisebbek csodálatát az állítólagos elszántsággal és határozottsággal.
Ó, én Istenem, ne hagyj el engem, most, mikor a legnagyobb szükségem van Rád! Kérlek, teremts bennem tiszta szíved, hogy fényként ragyoghassak meg nem tért társai felett, és a Te szereteteddel és türelmeddel, megbocsájtásoddal és jóságoddal fordulhassak feléjük!
- Minden rendben, Sam? - fordul felém apa, és kizökkent a gondolatmenetemből. Az ajtó lassan gördül a tábor bejárata elé. Kifelé bámulok a fejemből. Igazából nem ellenkeztem apával, pedig tényleg nem akartam ide jönni, de alázatosnak kell lennem, és különben is, csak néhány hetet kell kibírnom, és ezzel örömet tudok neki szerezni... Akkor meg miért mondtam volna nemet? Bár tényleg nem hiszem, hogy itt bármiféle érdemi kapcsolatot tudok majd kialakítani akárkivel, vagy kommunikációs túltengésem lesz, de meg van írva: "Nem csak kenyérrel él az ember...!"
A zsebemben azért ott lapul egy doboz cigi, a nyakamban lévő keresztet pedig pólóm alá dugom, de egy mély levegővel kilépek a fényre az autó árnyékából, és kikapom a csomagom a hátsó ülésről.
- Szóval, megjöttünk.
- Meg - karolja át a vállamat apu. - Hívlak majd, jó? És... vigyázz magadra - aggódik értem a nagymedve, de vessen magára ő találta ki az egészet. Anyukám icipici koromban hagyott el minket, így ő kettő helyett aggódik.
Megrántom a vállam, csókot nyomok az arcára, és szó nélkül besétálok...

Rémálom, vagy kellemes csalódás?