Jellemezzük három szóban Kaliforniát: narancs, napfény, meleg.
Minden, mi számunkra szinonim fogalom a kínnal, a métellyel, a szenvedéssel, a vésszel, a végtelen tortúrával... Hm, jó, ne általánosítsunk. Lehet, hogy csak én vagyok fizikailag képtelen pillanatnyi helyzetem élvezetére. Lehet, hogy a normális embereknek egyáltalán nem okoz gondot lazítani egy tóparton, negyven fok melegben. És valami egészen perverz indíttatásból feltételezem azt is, hogy én vagyok az egyetlen, aki nagy erővel retteg attól, hogy ha csak egy picit is lecsúszik a kapucnim a fejemről - Mert miért ne lennék most is pulcsiban? Jó, ne nézz hülyének, tök vékony pulcsiban. - nagyjából úgy égnék el, mint az Interjú a vámpírral-ban az a kis vámpírlány a kút mélyén.
Aha, most akkor szomorúan könyveljük el a tényt, hogy magam is evolúciós zsákutca vagyok. Ne érts félre, egyáltalán nem panaszkodni akarok, csak komoly problémáim vannak a nyárban a meleggel és a napfénnyel.
Új-Zélandon most tél van, nem? Jövőre síelni megyek oda, az fix.
Mindegy is igazából most, nem? Révetegen nézem a vizet, miközben rágyújtok még egy szál cigire - Nagyon jól tudom, hogyha valaha énekesi karriert akarok, le kéne szoknom, de mi a francot tegyek? Orális személyiség vagyok, ez ezzel jár. - és próbálom rávenni magam, hogy ne csak a nadrágom vegyem le, mert hát... pulcsiban hülyén nézne ki fürdeni. Egyáltalán a bikini-pulcsi kombináció lehet, hogy hogy nem az alkalomhoz illő öltözék, legalábbis két slukk cigi között ez is át fut a fejemen, de aztán a földre hamuzok, magamban tovább nyöszörgök a meleg miatt, és a füstöt is kifújom, szóval elég hamar találok más dolgot, amire koncentrálhatnék. Uh, kemény az élet, nem?

Közben a cigi elégett. Rágyújtottam még egy szálra. Nem. Biztos nem megyek be egyhamar a vízbe. Az olyan… nedves. Ne nézz így, városi gyerek vagyok, nekem ez egyáltalán nem számít természetes közegnek, még akkor sem, ha a szüleim például óceánba süllyedt roncsokat kutatnak. Mindegy is. Az ember nem a szülei, ezt mind tudjuk, csak aztán néha elgondolkodik azon, hogyha akkor végül is… mi is? Úgy értem, most éppen egy lány vagyok, aki nagyon idiótán nem hajlandó bemenni a vízbe, mert kisebb problémái vannak a nyilvános vetkőzéssel. Úgy értem, azt sem szeretem, ha a melltartóban és bugyiban bámulnak engem, nem tudom, miért kéne más legyen a helyzet egy bikinitől. És igen, tudom, szörnyen, rohadtul szörnyen nagy problémáim vannak. Másrészről ennél mélyebben tényleg nem tudom definiálni magam. Nem úgy néz ki, hogy létezésemnek bármi más célja lenne, minthogy poshadó, szörnyű gyűlölettel legyek a világ felé egy amúgy teljesen barátságos tóparton. Tudod, egy ideje már rájöttem, hogy annyira jó énekes nem vagyok, hogy valaha is valaki váljon belőlem. Persze, reménykedek, hogy ez még sincs így, hogy nem valami középszerű picsa vagyok, aki ki tudja magából erőszakolni az Amazing Grace magasabb hangjait is, azt hiszem, ezért is jöttem el ebbe a táborba. Vagy csak inni, és emberekkel ismerkedni. Franc se tudja.
Na mindegy. Ha az utóbbit nézzük, nyílván logikus lépés felkapni a fejem egy hali kezdetű mondatra. Hirtelen körbenéztem, míg levertem a hamut, kizárásos alapon meg arra jutottam, ez nekem szólhatott, amilyen socially awkward típus vagyok, persze egyből beugrik a kérdés: miért? Miért szólna hozzám bárki? Miért nem hagynak békés nyomoromban, csendben dohányzás közben tüdőrákot kapni? – Helló. – mondtam, s a magam zavart módján rá mosolyogtam, a – legyünk őszinték – baromira szexi srácra. Talán jobban, mint kellett volna. – Ühm… segíthetek?

Egy dolgot tudnod kell rólam: nálam nőietlenebb nő nincs a világon. Pedig én próbálkozom, tényleg próbálkozom, első blikkre nem hinnéd el rólam, de vannak szoknyák is a ruhatáramban - az más kérdés, hogy amúgy nem hordom őket - és hát... mivel melleim azok nincsenek nagyon, az a csekély mennyiségű szemhéjtus, amit reggelente kínkeservesen magamra kenek választ el attól csupán, hogy nagyon buzis fiúnak tűnjek. Ezt nézve pedig egyáltalán nem tűnik reális élethelyzetnek, hogy vadidegen srácok csak úgy rám köszöngessenek, meg ilyen... bókokat osztogassanak nekem. Zavarba jövök tőlük. És hülyeségeket mondok rájuk. Például azt, hogy:
- Ó? Tényleg? Én is őket keresem, hol látsz olyat? Talán osztozhatnánk rajta. - ez fejben mondjuk jobban hangzott, de egy újabb idióta vigyorral próbálom oldani a feszültséget. - Izé, ez vicc akart lenni.
Azért leül. Olyan ijesztő nem lehet ezek után sem, bár nagyon nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Beleszívok a cigimbe, kérdésére bólogatok, és valami olyasmit mondok, hogy "ühüm". Majd bemutatkozik, én meg hirtelen csak arra tudok gondolni, hogy akkor sem tudnám rendesen kiejteni ezt a nevet, ha fegyvert fognának a fejemhez. Pedig még meg is hajol a nevéhez. Érted? Meghajol! Mint valami kis lovag Csodaországban, vagy egy feudalista udvartartásban. Módfelett régi vágású, de be kell ismerni, zabálnivaló. Uh, tényleg kimondtam azt a szót, hogy zabálnivaló? Jó, tudom, csak fejben, de hát, hét másodperce láttam? Ennyire ki lennék éhezve, hogy ilyen kevés ahhoz, hogy ezekkel a szavakkal dobálózzak? Szánalmas, nem?
- Üdv. Az én nevem Heaven. - Ó, igen, beszédes név is lehetne, ha személyem bármi rokonságot mutatna a mennyekkel. Újabb vigyor, és leverem a hamut. Ő leül. Sört bont. És egyet nekem ad. Nem, egyáltalán nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy a parton ülve elém jöjjön egy szex-isten, és kapjak tőle sört, de Istenem, kit érdekel? Két ilyen tökéletes dolog egyszerre? Ez most komoly? Nem lehetne minden nap ilyen? Elveszem az italt, csillogó szemekkel nézek. Mi a franc ez most és hol volt ez a jelenet eddig az életemből?
- Fogalmam sincs, mit kéne mondjak erre, de... gondolom, egy köszönöm idevág. Gyakran itatsz le idegenek? Csak hogy tudjam, mire számítsak. - ja, de amúgy biztos nem meglepő, de ismerősökkel se tudok normálisan beszélni. Miért is kéne tudjam, hogyan kell ezt csinálni vadidegenekkel?