Jeremy Milons

Előtörténet

Öt éves koromig boldog voltam. Mindenem megvolt, amit csak egy gyerek akarhat. Szerető szülők, boldogság, saját szoba, saját játékok és még sorolhatnám. Egy napon azonban minden megváltozott. A szüleimmel vidámparkba indultunk, ahová soha nem érkeztünk meg. Egy kamionos úgy gondolta, hogy nagyon jó móka lesz áttérni a szemközti sávba… Frontálisan karamboloztunk vele. A szüleim, akik elől ültek azonnal meghaltak. Én hátul ültem gyerekülésbe szíjazva, talán ez volt a szerencsém… Bár ha valakinek minden élő rokona halott, nem biztos, hogy szerencse… Súlyos sérüléseket szenvedtem én is, jó néhány csontom darabokra tört és állítólag többször leállt a légzésem is, de végül életben maradtam. Több forradásom mai napig látszik.
Miután felépültem, a kórházból árvaházba kerültem. Mindenki kisbabát akar örökbe fogadni, így aki nagyobbacskán kerül be, nagy eséllyel ott is ragad, így én is. Egy árvaház nem leányálom. Főleg nem egy olyan gyereknek, aki csak azt érzi, hogy szülei elhagyták, cserbenhagyták, elárulták. Persze mondták nekem, hogy szüleim az angyalok közt vannak, de én ebből csak azt éreztem, hogy magamra hagytak ebben az átkozottul nagy világban. A nagyobb gyerekek, a kamaszok mindig a kisebbeken élték ki a haragjukat, frusztrációjukat. A gondozók mindig próbáltak rendet tenni, de nem tudtak mindig ott lenni.
Ahogy idősödtem egyre jobban magamba fordultam. Nem egyszer kaptak azon a gondozók, hogy az ablakban álltam. Nagyon instabil volta lelkileg, ami soha nem is változott meg. Nagyon sokat kellett pszichológushoz járnom. Az áttörés igazából tizenhárom éves koromban jött, amikor is az árva gyerekeket elvitték kirándulni egy tanyára. Ott találkoztam lovakkal először. hamar kiderült, hogy tehetségem van a lovagláshoz. Az oktató vetette fel az ötletet, hogy járhatnék hozzájuk lovagolni, ha a gondozók beleegyeznek. Nagyon nem akartam, mert önbizalmam… háááát…. Végül az egyik nagy kedves gondozó hosszas győzködése után kezdtem el járni lovagolni. És az állatterápia úgymond bevált, mert ugyan instabil maradtam, de többet már nem álltam az ablakban. Néhány ifi díjugrató versenyt megnyertem az istállónak. Így teltek szépen az évek.
Tizennyolc éves koromban aztán az árvaházat el kellett hagynom. A kapott támogatásból és a lovas versenyekből nyert összegből egy kis garzont tudtam megvenni. Nem volt furcsa, hogy egyedül voltam, mert mindig is jobban szerettem a magányt… mert úgy senki nem tud megbántani.
Lovaglás terén átléptem a felnőtt kategóriába, de folytattam tovább. Lovaglás mellett elkezdtem dolgozni is mindenféle kisegítő munkásként. Húsz éves voltam, amikor végre annyi pénzem összejött, hogy meg tudtam venni életem első lovát. Bértartásba természetesen abba az istállóba került, ahol lovagoltam. Nagyrészt én is lovagoltam be, én tanítottam meg neki a díjugratás alapjait, amire nagyon büszke vagyok. Ezek után vele jártam versenyekre és egész sikeresnek mondanám magunkat.
Idén nyáron ráakadtam egy tábor hirdetésére, ami nincs is olyan messze tőlem. Ami a legjobb, hogy elvihettem magammal a lovamat is, hisz sportolóként jöttem ide. Meg aztán tőle soha nem válnék meg. Még mindig nem szeretem a társaságot, de itt talán még tudnak nekem új dolgokat tanítani vagy új ágazatba kóstolhatok bele. Szóval itt volnék. Nem kicsit depressziósan, önbizalom hiányosan, extrovertáltan…

Monte Cristo grófja, röviden Monty