Isaac Peterson

Előtörténet

1991-ben láttam meg a napvilágot, egy fagyos, decemberi reggelen, egy csinos, londoni kórházban. Szüleim első, és nyilvánvalóan utolsó gyermeke voltam, kik ennek megfelelően mindent megtettek értem. Kényeztettek, szeretgettek, talán túlságosan is.
Életem első néhány éve olyan volt, mint bármelyik átlagos gyereké. Óvodába, majd iskolába jártam, barátokat szereztem, remekül kijöttem a szüleimmel. Egyszerűen kijelenthetem, boldog és elégedett voltam.
Nem tudnám pontosan megmondani, mikor változott meg minden. Épp csak beléptem a tinédzser korba, mikor kezdtem úgy érezni, az átlagos, unalmas élet, nekem már nem elég. Ez persze normális, hisz melyik tizenéves kölyök ne akarna kilépni kicsit a határok közül, ki ne akarná lerázni magáról a szabályokat, elvárásokat, ki ne szeretne, ha csak rövid időre is, de szabad lenni? Ebben én sem voltam különb, a gond ott kezdődött, hogy kissé túlzásba estem.
Tudtam, mi az, amivel a legtöbb gondot okozhatom a körülöttem élőknek, így nem is voltam rest kihasználni a tudást. Inni, drogozni, bulizni kezdtem, elég látványosan, hangosan ahhoz, hogy mindenkinek tudomására hozzam, nem érdekel a világ, azt teszem, amihez kedvem van.
Kezdetben csak hanyagoltam, majd szinte teljesen elhagytam a tanulást, az iskolából is kimaradtam. Először csak ritkán, majd egyre gyakrabban.
Egyetlen dolog maradt csak, mit hellyel-közzel élvezettel, lelkiismeretesen végeztem, az éneklés. Egészen kicsi voltam még, mikor először dicsérték meg a hangom, ez pedig, mivel mindig is hiú voltam, mindenféle szempontból, azonnal megragadta fantáziám. Kérésemre szüleim drága, híres magántanárt fogadtak hozzám, ki türelmesen, barátságosan tanított meg mindenre.
Fiatal volt és soha nem emelt szót viselkedésem ellen, soha nem ítélt el, vagy próbált meg jobb belátásra bírni. Talán ez volt az oka annak, hogy nem csak eljártam az óráira, de még figyelmet is fordítottam rájuk.
Tanárom volt az, ki egyik óránk végén valami táborról szóló lappal szúrta ki a szemem. Úgy gondolta, jót tenne nekem, ha más zenészek, énekesek közé szabadulnék, ha megtudnám, mások is vannak olyan jók, ha nem jobban, mint én. Azt akarta, hogy rájöjjek, a tehetség nem elég, gyakorlás, kemény munka kell ahhoz, hogy elérjek valamit.
Nem akartam ebbe a táborba menni, akkor se, mikor először hallottam róla, akkor se, mikor megküldtem a jelentkezésem, vagy mikor megkaptam a levelet, hogy elfogadták. Legszívesebben akkor is hátat fordítottam volna az egésznek, mikor telepakolt bőröndömet cipeltem a kocsihoz.
Most mégis itt állok, ideiglenes szobám ajtaja előtt, s bár fogalmam sincs róla, mit keresek itt, mi vár majd rám, benyitok. Mert ha már itt vagyok, gyávaság lenne elmenekülni, s talán még valami jó is kisülhet az egészből.