Daisy Zandra Wilkinson

Előtörténet

1996. májusa
A napsugarak végigszántottak a hófehér falakon, megcsillantak a szekrényben lévő üvegpoharakon, végigsiklottak az aprócska lányon, ki a kanapén hajtotta álomra a fejét. Kicsiny plüssmedvéjét szorongatta, hüvelykujja ajkai között pihent, szuszogása betöltötte az aprócska szobát.
Odakint egy teltebb, festett fekete hajú, ötvennyolc év körüli szemüveges nő egy fiatal házaspárral beszélgetett. Mappát szorongatott kezében, s közben folyamatosan beszélt a házaspárhoz. Tekintete végigsiklott a feleségen. Magas, modell alkat, szőkésbarna haja apró loknikban omlott vállára, arca formás, ajaki teltek, rózsaszínűek. Szemei úgy ragyogtak, akár két gyémánt. Ajkain apró mosoly játszott, idegességében csuklóján helyet foglaló karkötőjével játszott. Időnként férjére pillantott, majd ismét minden figyelmét a nőnek szentelte. Minden szavát itta, néha bólintott is, jelzésképpen, miszerint megértette a mondandóját. Tekintete most a férfire siklott. Termete átlagosnak mondható volt, a jobbik fajtából. Kigyúrt, izmai néha megfeszültek, és ez tisztán látszott hófehér ingén keresztül. Felesége derekát átölelve le sem vette a szemét az árvaház igazgatónőjéről. Kemény arcvonásai voltak, tekintete kemény volt, s az igazgatónőnek eszébe jutott. Ha most így néz, vajon milyen, mikor mérges? Tekintélyt parancsolóan állt előtte, a nő alig bírta állni a tekintetét.
- Rendben van! Akkor legyen szívesek velem fáradnia. A kislány az irodámban várja önöket - az igazgató nő mereven bólintott, majd sarkon fordult, és benyitott az irodájába. Cipőjének hangos kopogása felkeltette az eddig békésen alvó kislányt. Álmosan ült fel a kanapén, hatalmasat ásított, megdörzsölte szemeit, ajkai 'o' alakot formáltak, úgy nézett végig a szobán. Tekintete megállapodott a három felnőtten, akik mind őt nézték. Zavarában macija után nyúlt, magához szorította, és szopogatni kezdte a hüvelykujját. Az igazgató nő mellett álló magas nő ajkai széles mosolyra húzódtak, hófehér fogai megcsillantak a napfényben. Férje ajkaira is halovány mosoly kúszott, ahogy a kislányt nézte.
- Akkor már csak pár papírt kellene aláírniuk. Kérem, foglaljanak helyett - az igazgatónő hivatalos hangnemben beszélt, óvatosan az íróasztala előtti két székre mutatott, majd leült sajátjába, a lányra pillantott, majd előkereste az örökbefogadáshoz szükséges papírokat.
1 órával később
- Gratulálok, Mr. és Mrs. Wilkinson! Önök mától fogva hivatalos gyámjai Daisy-nek! - az igazgató nő felállt székéből, ezzel egy időben pattant fel a fiatal házaspár is. Mindannyian a kanapén üldögélő, a helyzetből semmit sem értő kislány felé fordultak. A nő óvatosan közelebb lépkedett, és leguggolt a szőkeség elé. Ajkait biztató mosolyra húzta.
- Akkor most felvesszük a cipőcskédet, rendben, édesem? - a kislány végignyalta alsó ajkát, majd aprót bólint, lábát engedelmesen a nő felé nyújtotta, aki ezen csak halkan kuncogott. Óvatosan kezei közé fogta a pici lábat, megigazította rajta a rózsaszín zoknit, majd ráadta a cipőt, s ugyanígy cselekedett a másik lábával is. A kislány nézte, ahogyan az előtte guggoló nő feladja rá a cipőjét, közben ő maciját szorongatta, és egy hajtincsét csavarta fel az ujjára. Pupillái kitágultak, ajkai 'o' alakban maradtak, miután a nő egy apró csókot lehelt a homlokára, majd megfogta a kezét, és felállította a kanapéról. Felnézett rá, a nő pedig rá mosolygott. A kislány ajkán pedig egy rég nem látott játékos, gondtalan mosoly jelent meg.
- Mehetünk, Matthew! Valamint, még egyszer mindent köszönünk önnek, Mrs. Price! - a nő hálásan mosolygott az igazgatónőre, majd várakozóan férjére pillantott, aki még mondott pár szót az igazgatónőnek, majd megfogta felesége kezét, ujjait övéire kulcsolta, majd kivezette feleséget, és újdonsült kislányát az irodából.
14 évvel később
Hangos vihogás törte meg a házban húzódó, már - már nyomasztó csendet, s elnyomva a madarak csicsergését lett egyre hangosabb.
- Jól vagytok, lányok? - a hófehér ajtó kinyitódott, s egy csupa színnel, élettel teli szoba tárult a mosolygós, terhes nő elé. Két lányára nézett, akik nyakig festékesen álltak a szoba közepén, arcukon, ruhájukon a szivárvány összes színe megtalálható volt, s úgy vigyorogtak mind a ketten, mintha még mindig pici gyerekek lennének.
- Jól vagyunk, mindössze történt egy kis.. baleset? - az idősebb lány ajkába harapott, és félve nézett nevelőanyjára. Bár már tizennégy éve együtt él velük, még mindig nem biztos abban, nem kell félnie, nem fogják őt bántani. Mindig is bizalmatlan volt, s bár nem emlékszik igazán élete első két évére, mégis mély nyomott hagyott benne az árvaházban töltött idő és atudat, édesapja halott, az anyja pedig inkább választotta a drogokat, és egyéb nyalánkságokat, mint őt.
Nevelőanyja arcán széles mosoly jelent meg, s csak megrázva a fejét becsukta az ajtót.
- Segítesz befejezni a festményt, ugye? - húga mosolygósan nézett rá, mire ő csak bólintott, és visszafordultak a vászonhoz.