Magamban sétálgatok zsebre dugott kézzel a tóparton, és az élet apró pillanatain gondolkozom, mint például azon, hogy milyen legyen a legújabb dalom. Illetve a múltkori pillanaton, amikor láttam megérkezni Taliát a táborba. Láttam ahogy a bőröndjét húzza, ahogy sétál, ahogy köszön a barátnőinek, az ismerőseinek. Mindenkinek, kivéve nekem. De meg is értem, azok után, ami tavaly történt. Ilyen gondolatok cikáztak az agyamon, amikor egyszer csak nekiütközöm valaminek. Vagy inkább valakinek. Amikor felnézek, először azt hiszem, káprázik a szemem. Ez nem lehet igaz. Vagyok annyira szerencsétlen, hogy pont Taliával fussak össze, mikor pont rajta gondolkozom. Ez nem lehet igaz.
Persze egy értelmes mondatot nem tudok összerakni, annyira leblokkoltam.-Ömm. Szia Talia. Hogysmint?
kérdeztem, mivel annyira feszengtem, hogy többet nem bírtam fejben összerakni. Idegességemben csak a cipőm orrát bámultam, leki szemeim előtt pedig megjelentek tavalyról a szebbnél szebb pillanatok, amiket ezzel a lánnyal éltem át. Nem is emlékeztem, hogy ennyire szép és vonzó a hangja mindaddig, amíg nem felelt a kérdésemre. És csak ekkor döbbentem rá, mennyire hiányzott ténylegesen.

Hallom a kérdését, de annyira elbűvöl már maga a jelenléte is, hogy kell pár másodperc, mire felocsúdok, és képes vagyok válaszolni. Nem sok, próbálom erre a pár hónapra elfelejteni a sulit. Ez nem is kérdés. -válaszolok, és közben mosolygok, mert ez így igaz, másrészt, mert örömmel tölt el, hogy Talia is mosolyog rám. És a következő mondatom egyik pillanatról a másikra kitört belőlem. Gyere, hallgasd meg valamikor a próbámat a héten. - majd miután egy levegővel kinyögtem, oltári zavarba jöttem, és próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyire lehet most vörös az arcom. Amúgy merre mész? - kíváncsiskodtam, és pár lépéssel közelebb léptem, hogy így, szavak nélkül adjam tudtára, szeretném elkísérni, szeretnék vele lenni.
Persze mindeközben nehezemre esett normális tempóba visszaállítani a légzésemet, de próbálkozni szabad, -gondoltam. Efféle tevékenységek közben azért még arra is koncentrálok, hogy ne áruljak el valamit a fejemben kavargó, kusza, szerelmes gondolatokból semmit. Egyelőre.

Próbálok nem örömujjongásban kitörni, mikor azt mondja, hogy talán eljön. Annyira elbűvölő, annyira magával ragadó, ahogy a hajába túr, ahogy felsóhajt. Ömm, persze, csatlakozhatok. Hisz miért ne? - mosolygok vissza a lányra, miközben megfordulok, és elindulunk a part felé.

Hogy feloldjam a közöttünk elterülő jeget, és a kínos csendet, felhozok valami kis laza témát. És milyen volt a szorgalmi időszakod? Nem sokszor dumáltunk suliidő alatt. - A második mondatom kissé lehangoltan hagyja el a számat, de ezt próbálom leplezni, hiszen a tavaly történtek után nem biztos, hogy jó ötlet lett volna keresni a társaságát, és az sem túl biztos, hogy repesett volna az örömtől, ha én keresem őt.

Ránézek, fürkészem az arcát, a szemeit, az arcvonásait, hátha valamit elárulnak arról, hogy mit gondol, mit érez most, mit érez velem kapcsolatban. Elkapom a fejem, nehogy feltűnjön neki, hogy bámulom, ezét inkább a csukámat nézem, és a apró homokszemeket, amiket felkavarok a lábammal, talán pont úgy, ahogy tavaly tettem Talia lelkével..

Ahogy együtt sétálunk, próbálok nem rohanni, nem tudom mennyire szokott gyorsan sétálni, mennyire szeret gyorsan sétálni. Végiggondolom a kérdését, nem töröm meg a csendet egy pár másodpercig, így mind a ketten össze tudjuk szedni a gondolatainkat, de aztán szép nyugodtan válaszolok: Elég laza évem volt. Á, a matektanáromra gondolsz? Egy fél éve leadott minket, nem bírtuk tovább egymást. - nevetek fel, ahogy eszembe juttatja.

Milyen rég volt már, amikor állandóan megnevettettük egymást Taliaval. Amikor letelepszik a rönkre, habozok, mennyire kockázatos, hogy mellé üljek, mert ha esetleg nem akarja, vagy valami inger előtör belőlem...akkor lenne csak igazán nagy baj. De nem vacillálok tovább, inkább leülök mellé, ne tűnjek hülyének - annyira - és figyelem a tavat. Velem? Nem sok újdonság történt apuék elköltöztek. A nyugati partra. Tehát most egyedül lakom, és ez kicsit megvisel.  -öntöm ki a lelkem. De igen, már vártam ezt a nyarat, főleg mióta egyedül lakom. - mosolygok magamban, aztán eszembe jut az utolsó pár szó, amit Talia kiejtett. Ezt a percet vártam.

Végiggondolom, amit mondok, majd elmosolyodom, és oldalra fordítom a fejem hátha elkapom a lány pillantását. Mikor rám néz, olyan mélyen nézek a szemébe, amilyen mélyen csak tudok és nagyon halkan és mosolyogva teszem fel neki a kérdésemet: Ezt a percet?

Próbálok természetesen viselkedni a közelében. Úgy megyek mellette mintha mindig is jóba lettünk volna és ez igazából így is van. Az már másik tészta, hogy akadt egy kis összegabalyodás aminek csúnya lett a vége. Attól még a barátság megmaradhatott nem igaz? Én hiszek a két nem közötti barátságban, még ha mások nem is.
- Na akkor legalább boldogan végződött a kapcsolatotok. Mindenkinek jobb lett, és gondolom most egy csinos nő tanítja a számokkal való műveleteket. – nevetek vele együtt, és elképzelem a fiúkat ahogy csorgatják rá a nyálukat.

Egyből levágom magam az egyik fadarabra, amit meglátok a parton. Szeretek itt ülni, zenét hallgatni és csak úgy lenni. Jó ez a hely, mert messze van a város tőle, nem hallom az autókat, nem látok senki idegesítőt és végre az lehetek, ami igazából vagyok: szabad.
- Végül csak összejött ez a dolog? A szüleid nem szoktam meglátogatni? – teszem fel egyből a kérdéseket, és nem tudom letagadni azt, hogy mennyire érdekel mi van vele. – Miért nem fogsz magadnak egy lakótársat? Vagy egy hölgyikét, aki elszórakoztat? – kacsintok rá, majd elnevetem magam.

Lehet valamit félre értett, mert én bizony nem rá értettem ezt a perces dolgot. Mármint örülök annak, hogy itt van, de mikor a szemembe néz mélyen elkapom a tekintetem, és egy követ dobok bele a vízbe felzavarva azt.
- Mármint azt, hogy itt legyek a táborba. Távol mindentől és mindenkitől. Nyugodt vagyok végre, tudod milyen jó érzés?

Meglep Talia érdeklődése a magánéletem felől, de mivel hiányzik a lány, és az is, hogy valakinek elmondhassam a dolgaimat, szívesen válaszolok. Milyen dolog jött össze? Mire gondolsz? - értetlenkedek egy kicsit, aztán folytatom. Nem, nem szoktak meglátogatni, apának ott van a munkája, a nevelőanyumnak pedig a tesóm. - bököm ki szomorú hanggal.

Talia jelenléte jókedvre derített, de így, hogy felhozta ezt a témát, sikerült egy kicsit lehangolnia. De vidám arcot vágok a beszélgetéshez, nehogy lásson rajtam valami szomorúság-félét. Lakótárs? Nem köszi. Akivel laknék együtt szívesen, vele úgy sem jönne össze. A városban lakik, de mivel már van lakása, és mostanság nem jöttünk ki túl jól, nem hiszem, hogy repesne az örömtől. -mosolyodok el és rázkódom meg egyszerre a bizarr ötlettől. Egy lány? Egy lány van, akivel szívesen laknék együtt, de esélyem sincs. - nevetek fel, végiggondolva az egészet. A követ nézem, ahogy szánkázik a vízfelszínen. majd szép lassan elmerül. Na, hát erre a merülésre hasonlított tavaly nyár végén a kapcsolatunk Taliaval.

Igen Talie, tudom. -veszem elő a régi becenevet és legszebb mosolyomat a tarsolyomból, és alig észrevehetően közelebb csúszok a farönkön a lány irányába. Majd a vizet bámulva így szólok hozzáMár nagyon hiányzott, hogy leadhassam a terhet a vállamról, nyugodtan bulizhassak, éljem a saját kis megszokott életemet. Illetve... - ezen a ponton elhallgatok. Mi az, ami hiányzik? Nem tudom pontosan, hogy mi vagy ki hiányzik leginkább az életemből. Hiszen mit számít egy lány? Fiatal vagyok még, előttem az élet. Válaszolom meg a saját kérdésem. Nem nagyon tudom összeszedni a gondolatmenetemet, de azért folytatom. Illetve valami mégis hiányzik. Valaki. Valaki aki fontos szerepet töltött be az életemben. Valaki, aki hasonlóan gondolkodott, mint én most, egy adott pillanatig. Aztán hülye voltam. Túl ideges vagyok ahhoz, hogy folytassam, ezért idegességem miatt felpattanok, és elkezdek fel s alá mászkálni a tó és a farönk közt.

Nem, dehogy hiányoznak! Konkrétan, van, amikor jól érezem magam egyedül, és örülök, hogy nem pattognak körülöttem. De van amikor eszembe jutnak. - Aztán amikor elkezd kérdezősködni erről a lányról, bukfencet vet a gyomrom, mivel nem gondoltam volna, hogy érdeklik azok a dolgok, amik velem kapcsolatosak. Talán így is volt. Régebben. Felnevetek, mikor elpirul, de azért hozzáteszem: Semmi gond, én sem biztosan tudnám, ha te lennél hasonló helyzetben, és mesélnél a sok fiúismerősödről. - És lehet, hogy igaza van, nem kellene feladnom.

Végighallgatom, amit mond, a farönkön ülve, és végiggondolva azt, el is kezdem alkalmazni a tanácsait. Kezdetnek visszaülök mellé, egyik lábamat átvetve a fán, és így nézve rá. Megenyhülhet? - ülök picit közelebb, majd folytatom - Tényleg úgy gondolod? És elég egy bocsánat kérés? Mint például: Ne haragudj, annyira hülye voltam, de már belátom, és azt is, hogy hiányzol. Egy ilyen megtenné? - mosolygok vissza, és észreveszem, hogy a keze ott nyugszik a rönkön. Halál nyugodtságot mutatva - amúgy tök idegesen odanyúlok a kezéhez, és megfogom, várom, hogy elhúzza-e. Majd a szemébe nézek, annyit kérdezek szaggatva: Ez..Megtenné?

Félmosolyra húzódik a szám, ahogy megértem Talie poénját a fagyiról. Ahogy filmekben látom, ez olyan csajos szokás.Semmi gond, gondolom. Szereted az ilyesfajta poénokat. - Végiggondolom a kérdését, és tényleg arra jutok, hogy nem hiányoznak a szüleim, majd megrázom a fejem, tudatva a lánnyal az álláspontomat.Hogyhogy senkinek? Biztos van valaki, például a sulidban, akivel a lányvécében, sikítozva adjátok elő egymásnak az álom-esküvős sztorijaitokat. Nem? - vigyorgok rá a lányra.

Én is meglepődök azon, hogy mit tettem, de nem húzom vissza a kezem.
Mikor Talia elhúzza a kezét, az nem csak a döfés volt a szívembe, hanem még kétszer meg is forgatta benne azt a tőrt.Miért? Miért nem lehet ez jó ötlet? - igazából nem lepődöm meg azon, amit mond, szimplán csak rosszul esik. Tudod, egész évben azon gondolkodtam, hogyan hozhatnám helyre, hogyan javíthatnám ki a tavalyi hibámat. Én még mindig... - nehezemre esik kimondani a szót, ha tudom, hogy a velem szemben ülő lány pont az ellenkezőjét érzi, de azért kimondom - szeretlek. - a szó kimondása után elhalkul a hangom, de erőt veszek magamon, és kinyögöm azt, ami nyomja a lelkem - Akárhányszor közeledett valaki hozzám, elutasította, mert tudta, hogy van valahol a világon egy lány, akit szeret ez az aprócska piros valami. És ez lennél Te. - böktem először a mellkasom bal oldalára, majd a lányra. Tudom, vagyis gondolom, nem lehet könnyű a tavalyi tetteim után megbocsátani, de mostmár ismered az én helyzetemet is. - ezt tekintem a végszónak, felállok, és elindulok a tó széle felé, imitálva azt, hogy lelépek, hátha utánam szól valamit. Bármit.

Persze hogy tudom! Hiszen tavaly megpróbáltuk, és működött. Egy darabig. - suttogom az utolsó két szót, majd egy sóhaj után folytatom - Csak tudnám ki a franc tiltotta meg?! - csattanok fel Talia kijelentésén, miszerint nekünk kettőnknek nem szabad járnunk. Hiszen szeretem őt, és a szavaiból kiszűrve, ő is hasonlóan érez, mint én. De persze ez az én véleményem, remélem van igazságalapja.Megérthetem, de egyáltalán nem akarom. Hisz hiányoztál nekem Talie. - próbálom meg a legkevésbé elfogadni a kijelentését. - Idő, mi? - hümmögök - És mi volt az elmúlt egy év, ha nem egy "kis idő"? - idézőjelet mutatok a kezemmel, ezzel jelzem a szarkazmusomat a kis idő kifejezésére.

Hallom, ahogy elmegy, távolodik, és én rájövök, hogy a tervem, hátha utánam szól, nem válik be, és ekkor leesik számomra a tantusz. Vagy én jobban szeretem őt, mint ő engem, vagy ő is ugyanannyira szeret, csak fél elmondani. És én nem akarok még egy évet várni, ezért megfordulok, és elkiáltom magam. Ne, Talia, várj meg! Kérlek. - teszem hozzá pár pillanat elteltével ezt a kis szócskát, hogy lássa, azért udvarias maradtam.Figyelj, tudom, hogy elmondtam, hogy mekkora hibát követtem el tavaly, de még nagyobbat tennék, ha nem tenném meg ezt, csak azért mert szeretlek. - motyogom könnyes szemmel, majd megfogom a kezét, magamhoz húzom, és megcsókolom. Magam sem tudom miért pont most, egyáltalán miért teszem, de érzem, hogy kell. Ellépek tőle, szemeit - kissé homályosan az emlékektől - figyelem, és remélem, nem hidegül el ettől még jobban.

-Egy darabig. Míg nem történt az a dolog… én nem szeretnék megint úgy járni. – ajkamba harapok és a földet kezdem el nézegetni. Nem az ő szíve tört össze darabokra, hanem az enyém… kettőnk közül én voltam jobban a béka hátsója alatt. – Az agyam, és a szívem. – mondom rezzenéstelen arccal, fel sem nézve rá. Egyszerűen képtelen lennék most a szemébe nézni. Gyenge és nagyon fájó pontra tapintott, ami a mai napig nem gyógyult be és fogalmam sincs mikor fog. Talán sose, nem lehet tudni, viszont tény és való, hogy azóta félek közeledni a fiúk felé.
- Szerinted te nem hiányoztál nekem? – kérdezem hitetlenségtől csengő hangon. Nem hiszem el! - Nem áll jól neked a szarkazmus… - jegyzem meg nagyot sóhajtva, majd zavartan tűrök bele a hajamba.

Nem megyek utána, inkább egyedül szeretném hagyni és ez nekem is jól jönne ebben a percben. De nem, miért is történne az, hogy mi ketten szépen békén hagyjuk egymást? Valamiért a fentiek nem ezt akarják elérni, vajon mi a tervük velünk?
Hátrafordulok és megvárom míg odaér hozzám. Felhúzott szemöldökkel, érdeklődve várom miként fog szólni.
Figyelmesen hallgatom végig a mondandóját, a szívem közben kihagy pár ütemet, néha viszont majd kicsattan a helyéről.
Megcsókolt. Pulzusom az egekben, a vér a fülemben dübögött. Még ellépni és képtelen voltam tőle olyan hirtelen érintett. Mégis tetszett, felidézett egy csomó régi emléket, amit próbáltam elnyomni magamba.
- Chris… - félve pillantok fel rá, majd valami hirtelen jött felindulásból csókolom meg most én őt.

Miért, hiányoztam neked? Gondoltál rám egy percig is? - próbálok undok lenni, de felcsillanó szemekkel ez nem túlságosan megy. Hát igen, Talianak igaza van. Én meg a szarkazmus két külön világ, két nagyon távoli világ.
Mikor megcsókolom, nem érzem, hogy viszonozná, de mégis jól esik a csók, és az is, hogy nem hátrál el. Igencsak a meglepetés erejével hatottam rá, lehet, hogy megzavartam. Nem akarom erőltetni, ha nem viszonozza, így elhúzom az ajkam, a testem, és egyet hátra is lépek, hogy lássam a szemeit. Ez is azt mutatja mennyit nőttem, a lányhoz képest milyen magas lettem. Kimondja a nevemet, és ebbe az egy szóba annyi mindent lehet belegondolni, hogy végiggondolni is órákig tartana, így nem is gondolkozok rajta, inkább csak válaszolok neki : Talia..... - kezdeném, de olyat tesz, ami még engem is meglep. Megcsókol. Annak ellenére, hogy az előbb nem is viszonozta. Annyira megkönnyebbülök, és olyan melegség önti el a szívemet, hogy azt szavakkal nem is lehetséges kifejezni, ezért szavak helyett inkább viszonzom a csókot. Mikor ellépünk egymástól, megfogom a kezét és a szemébe nézve ennyit mondok: Hiányoztál. - többet nem tudnék mit mondani, és a többit, amit tudnék mondani, azt kifejeztem a csókkal. Olyan hülyén érzem magam, így a lánnyal szemben állva, ezért odalépek hozzá, és átölelem, mintha csak most találkoztunk volna egy hosszú szünet után..