Az árnyas fák alatt még a kánikula is elviselhetőnek tünt. Jobban bírtam a meleget mint a hideget. Gyűlöltem fagyoskodni, így tavasszal és nyáron érezhettem magamat leginkább elememben. Ilyenkor sokkal több kedvem volt kimozdulni otthonról, sportolni, magamba szívni az összes vitamint, amit a téli szürkeségben majd hanyagolnom kell. Nem igazán voltam benne , hogy jót fog tenni majd nekem a táborozás, de szerintem a szüleim abban reménykedtek, hogy sikerül majd pár barátot szereznem azon a 2 emberen kívül, aki most a szeretetem kiérdemelte. Ráadásul a lovamat sem vihetem magammal. Nem tudom mit fogok magammal kezdeni nélküle. Őt ugyan nem féltem mert a testvérem vigyáz majd rá, de velem mi lesz? Behajtogatok még két pólót a táskámba, amiben már így is alig van hely. Nem tudom, hogy mit kellene még bapakolnom. Nem nagyon jártam eddig táborozni, így azt sem tudom, hogy mire lehet szükségem ebben a néhány magányos hétben, amit távol kell töltenem az otthonomtól és mindenől, amit egyébként szeretek, és boldoggá tesz. Az sem igazán tudom eldönteni, hogy ez büntetés, jutalom vagy csak egy ügyetlen próbálkozás a szocializálásomra, mert ha az akkor úgysem fog bejönni. Ez pont olyan lesz , mint az iskolaváltás. Azt hitték, hogy ha új közegbe kerülök, akkor kibújok a páncélomból, és enyém lesz a világ. Tévedtek. Megmaradtam abba a kis ökoszisztémában, amit kiépítettem magamnak addigi életem alatt és ahol jól éreztem magamat. Azt hiszik , hogy szorongok és keresem a helyemet. Ez nem így van. Tökéletesen meg vagyok elégedve az életemmel, és azzal amim van és amilyen helyzetben most vagyok. Mindegy. Néhány nap vagy hét alatt úgyis rájönnek, hogy nekem nincsen keresnivalóm egy táborban távol mindentől. Kicsit sportolok. Mozgok. Adok ennek az egésznek egy esélyt, bár a lelkem mélyén tudom, hogy fölösleges. Itt is el fogok evezgetni magamban , mint otthon. Ideje indulni. Mély sóhaj, táska bezárás.