Az oldal dizájnja folyamatos szerkesztés alatt áll!
 
KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üzenőfal
Staff
Lionel Jones
pm
multik
Dapne A. Hale
pm
multik
Marco Lanter
pm
multik
Legutóbbi témák
» Végzet Ereklyéi
Dianne Demmers - Kész Icon_minitimePént. Feb. 13, 2015 6:59 pm by Vendég

» ⊰ Mysterious New Orleans
Dianne Demmers - Kész Icon_minitimeKedd Nov. 25, 2014 9:15 pm by Vendég

» Isaac & Rich
Dianne Demmers - Kész Icon_minitimeHétf. Szept. 01, 2014 12:11 am by Isaac Peterson

» Middletown - Napa vasútállomás [April x Odett]
Dianne Demmers - Kész Icon_minitimeKedd Aug. 26, 2014 12:27 am by April Catliff

» Karakterfagyás
Dianne Demmers - Kész Icon_minitimeHétf. Aug. 25, 2014 2:34 am by Teanna Light

» Véletlenek nincsenek - Rhys x Odett
Dianne Demmers - Kész Icon_minitimeVas. Aug. 24, 2014 6:06 pm by Odett Hamilton

» Mary Hastor
Dianne Demmers - Kész Icon_minitimeVas. Aug. 24, 2014 2:04 pm by Mary Hastor

» Asztalvadászat - Richard & Teanna
Dianne Demmers - Kész Icon_minitimePént. Aug. 22, 2014 12:10 am by Richard Cook

» Énekterem - Layla & April
Dianne Demmers - Kész Icon_minitimeCsüt. Aug. 21, 2014 8:44 pm by April Catliff

Top posting users this month
No user

Megosztás
 

 Dianne Demmers - Kész

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Vendég
Vendég




Dianne Demmers - Kész Empty
TémanyitásTárgy: Dianne Demmers - Kész   Dianne Demmers - Kész Icon_minitimeKedd Dec. 03, 2013 8:26 pm


Dianne A. Demmers









    KARAKTER TELJES NEVE: Dianne Adelina Demmers
    BECENÉV: Dee, DD, közelebbi ismerősöknek Ade.
    SZÜLETÉSI DÁTUM/HELY: 1994.07.04
    KOR: 19
    CSOPORT: Táncos
    PLAY BY: Sofia Boutella


    KÜLSŐ JELLEMZÉSE



    SZEME: Barna. Ha belenézel, csak halvány jeleit fedezed fel bármiféle érzelemnek, esetleg melegségnek. S ezt is csak akkor ha nagyon jó ember ismerő vagy. Közönyös, jeges s kisugárzása is azt mondja; menj innen.
    ÉRDEKESSÉG: Egy nyelv piercingem van.
    ALKATA: Pont jó. Vékony, mégis sportos.
    RUHÁZAT: Nem mindegy mi van rajtam? A kényelmes, lezsereb ruhákat részesítem előnyben. Azonban ez nem azt jelenti, hogy nem tud valaki – anyám vér profi ebben - szoknyát adni rám. Bár tény, hogy nem egy egyszerű mutatvány és bizonyára egy vásárlás nem ártana előtte. Melegítő, sport melltartó, két számmal nagyobb felső, kapucnis felső, trikó... mikor mi akad a kezembe.


    BELSÖ JELLEMZÉSE


    JELLEM: Mit látsz? Kérdezném, de hiába. Te mit mondanál? Tudod mit? Elmondom Én, hogy milyen vagyok; Az a lány, akitől óvnak a szüleid. „Csak Ő ne legyen a barátnőd kislányom. Züllött.” vagy a másik kedvencem; „Fiam, hát neked tényleg ez a senki kell? Modortalan, udvariatlan... olyan mint egy fiú. Nem neked való” S bár a lányok többsége ellenkezik ezekkel a szavakkal, nekem mégis mosolyt csalnak az arcomra. Mosolyt mely mindig ott lapul, még akkor is mikor szívem szerint törnék, zúznék. Jobb esetben a bútorokat, rosszabban a csontjaidat. Megdöbbentő? Neked lehet, nekem azonban élvezet. Látni az arcodon a fájdalmat, a kínt... ezaz ami örömteli csillogást kölcsönöz az íriszeimbe.
    A nyelvem csípősebb mint bármelyik korbács. Hazugságot tőlem ne várj, az igazság mindig is kegyetlen volt. Akkor miért finomítanék? Ja ige, tudom. A stílus nem mindegy... hát, van egy fajta stílusom tény és való. De kikérte, hogy itt legyél? Najó, azért, hogy ne csak az egyik végét nézzük a dolgoknak, itt a másik;
    Eléggé közvetlen vagyok, még ha pillantásommal nem is ezt sugárzom. Jó kedvem van mindig és nehéz elcseszni, azonban mégis a magam módján távolságtartó vagyok. Szeretek játszadozni a szavakkal, szeretem ha valaki vevő a hülyeségre és persze nem utolsó sorban a pengékkel.
    A tüskés külső elég határozott belsőt takar, amit kitűzök azt megszerzem. Biztosan hallottad már azt a mondást, hogy; A cél szentesíti az eszközt. Ezzel egyet értek, azonban; bármilyen mocskos is az eszköz, takarítsd meg mielőtt használod.  S ha valaki képes a kemény falon át jutni, akkor egy eléggé érzéki és heves nőt talál. Aki szereti megvívni a maga csatáit, de minden jobb párosan. Csak hát ehhez mi kéne? Kitartó ember. Na ilyen nem létezik. Mindenki feladja.

    HOBBI: Táncolok még akkor is mikor nem. A pengék tánca is tánc, ahogy a boksz is. Csak egészen más fajta...
    CÉLOK: Ugyan már... mindenki híres táncos akar lenni. Azért vagyunk itt nem? Hát, akkor kiábrándítalak... imádok táncolni, a lételemem az, amivel kifejezem önmagam. De a legnagyobb célom, hogy boldog legyek. Tánc, boksz, tanári pálya... édes mindegy. A boldogságot úgy sem lehet tanulni.


    ÉLETEM TÖRTÉNETE


    - Ade, menj fel a szobádba és csomagolj!
    - Megint költözünk? - szólt a cinikus válasz vissza, miközben neki dőltem az ajtó félfának ujjaim között egy pohár forrócsokit szorongatva.
    - Nem. Csak Te. Apáddal közös megegyezés után eldöntöttük, hogy táborba mész az idén.
    - Eszemben sincs. Miért mennék én oda? És nem az Apám.
    - A pszichológus azt mondta, hogy jót tenne neked egy kis környezet változás. Kiszakadni innen azok az emberek közé, akik ugyan azt szeretik mint Te. Nem kérdés volt. Menj és tedd.
    - Gondolod, hogy azzal teszel jót, ha kiszakítasz a társaságból? Gondolod, hogy minden megváltozik? Ám legyen... csak nehogy egy újabb kudarcot vallj... Anyám. - S azzal a szobámba mentem. Lépteim lassúak, szinte bár beletörődőék. Azonban tudtam azt, hogy ezzel nem fog megoldani semmit. Agresszív vagyok, erről csakis ők tehetnek. Kértem én ezt a családot? Ezt a környezetet?

    Az ablakpárkányon kifelé tekintve a lábaim az ablaknak támasztva néztem az eget. Szentimentális volnék? Ó hát, megesik az ilyesmi. De senki nincs velem, nem véletlen. Ujjaim egy sárgás füzetet lapozgatnak. Szemezgessek kicsit a múltamból? Egy kis nosztalgia nem árthat... nem igaz? Ha mégis, hát tudom, hogyan hűtsem le magam.


    "Jöjj, gyermek, messzi tájra
    Zúgó vizek otthonába
    Tündér vezet, fogja kezed
    Mert a Földön oly sok a jaj,
    fel sem foghatja eszed..."


    Az első soraim látva széles vigyor terült el az ajkaimon. Ekkor tanultam írni s kapásból egy naplót kaptam ajándékba karácsonyba. Ha most írnám ezt, letagadnám a kezem nyomát. Ennyi helyesírási hibát és ronda külalakot nem bír a nyomda. De mégis mosollyal tölt el. Emlékszem még azokra az időkre, mikor még nevetve kergetett a bátyám körbe-körbe a házban. Igen, volt egy három évvel idősebb bátyám. Akit imádtam, akiért szinte léteztem. Folyton a nyakán lógtam, akkor még nem tudtam, hogy mennyire megterhelő lehet neki. Raffaello képe most is ott virít a szekrényemen. Kék szemei nevetnek, arca boldogságot tükröz. Ő szeretet élni...

    - Rafffiiii nyeeee.... - Kiabáltam kacagva, miközben apró ökleimmel püföltem a hátát, karját, vállát amit elértem ebben a vállán átvetett helyzetben. Az igazság az volt, hogy nem akartam, hogy abba hagyja. Azonban a hó hideg, nedves... s fehér. Olyannyira, hogy néha el-el vakít ahogy a ház fényei vissza-vissza tükröződnek rajta. A mamáék már feldíszítették az estére, s ide-oda villognak a színes gyöngyök, fények. Egy pillanatra ellenkezni is elfelejtettem, ahogy ámultan néztem s csak a hideget éreztem.
    - Auuuu.... ez fáááj... hagyd abba... kérjlek Raffi... könyörgőőőőm. Neee! - Kiabáltam de még mindig kacagtam, ahogy bátyám beterített ezzel a hideg hó réteggel. Én meg hirtelen angyalkát kezdtem el rajzolni, ahogy megnyugtató hangját hallottam, hogy mindjárt vége, mindjárt elenged.
    Bent, a mama megszidott, mert vizesen végig trappoltam a házon. Hiába mondtam én, hogy Raffi kergetett Ő csak ott állt ártatlanul pislogva mint aki csak most érkezett haza. De egyből megfogtam a mama csinos szoknyáját és húzni kezdtem.
    - Mama nééézd, néééézd már.
    - Majd Kicsim, menj öltözni, mindjárt jönnek a vendégek. Te is Raffi...
    - De csak egy kicsit... kééééjlek... neked csinájtuk. - rángattam, hogy ugyan jöjjön már. Csak nézze meg, nem kell kimenni a hidegbe innen is látni. Ajkaimon széles vigyor lapult, tekintetemben öröm, izgatottság, hogy vajon a mamának tetszeni fog-e. De a mama nem jött, csak felemelt és felvitt átöltöztetni egy rózsaszín ruhába s két copfba fogta a hajam. Nem szerettem. Fájt a kobakom tőle. Amikor csak tehettem kiszedtem, de most nem szabad. Vendégek jönnek. Az asztalnál csak a vacsorám turkálva néztem hol a bátyámra, hol ki az ablakon ahol a hóembernéni vigyorgott be az ablakon. A mama észre sem vette... meg sem nézte. Nem tetszik neki. Mikor rám dörrent összerezzenve fordultam vissza a hús felé és próbálkoztam elvágni a késsel. Kényelmetlen. Nem szeretem. Sokkal könnyebb kézzel. De mama azt mondja, hogy az nem illik a családunkhoz és neveletlen.”


    Az emlék hatására könnyek peregtek végig az arcomon. A kudarc melyet akkor éreztem, hogy nem tudtam örömet okozni neki még most is... fájt. Elmúlik ez valaha? Annyira nehezére esett volna kipillantani az ablakon és megdicsérni? Oké, nem akarok sokat... nem kell dicsérni, lehet kritizálni is. De legalább megnézte volna... Hiányzott a bátyám. Az, aki az asztalnál cinkos tekintettel nézett rám, mikor gyorsan kicseréltük a tányérjainkat miután Ő felvágta a húst a sajátján. Aki később esti mesét mondott nekem a télapóról, aki beszorult a kéménybe mert olyan sok kekszet evett, hogy a tejtől az megdagadt benne. Könnyeim a kézfejemmel töröltem le, miközben kacajom megtöltötte a szobát. Igen, most is vicces, akár csak akkor volt. De jó sok kekszet tettem ki a télapónak, hátha találkozok vele. Gyerekes igaz? De miről szól a gyermek kor, ha nem az álmokról? A naiv ábrándokról? A féktelen szeretetről és játékról? Erről kellene szólnia, a szeretetről, az odaadásról és példaképekről. Nekem a példaképem a bátyám volt. Mert mindig nevetett, mosolygott és lehetett bármennyire is fáradt, mindig megölelt lefekvés előtt. Ő volt az, aki törődött velem. Aki valójában szeretet. Apám volt, apám helyet, testvér, barát és olykor még anya is. Ha egyszer férjhez megyek, olyan lesz mint Ő. Vallottam hűen s valahol még mindig így gondolom, azonban már okosabb vagyok. S így... csak tovább lapozgattam, miután az ablakot résnyire nyitva rágyújtottam.


    “Bármihez, amit megtehetsz vagy megálmodsz fogj hozzá! A merészségben zsenialitás, erő és varázslat rejlik.”
    (Goethe)


    Mindig egy dolog érdekelte őket, mindig ugyan azt kérdezték; Mi leszel ha nagy leszel? Mit felelhet erre egy gyerek? Sosem tudnak másra gondolni? Minek célok, ha úgy sem teljesedik? Arra kíváncsiak, hogy merünk-e álmodni? Még ma sem értem. Míg más Repülő, Királylány, Hercegnő, Traktor vezető akart lenni, én csak szégyellve magam azt feleltem, hogy; Nem tudom. Voltak álmaim, de sosem mertem nagyot álmodni. Az álmoknak súlya van, célok melyeket el KELL érni. Ezt már akkor is tudtam. Talán csak a bátyám volt az oka, talán az, hogy láttam Anyám, de anyámnak nevezhettem volna valaha is? Mióta csak emlékszem egy nő volt, aki estélyeket, vacsorákat adott s a bátyámra bízott.

    „- Baj van kicsi Ade? * A kérdésen elgondolkoztam, hisz sosem panaszkodtam. Most is csak csendesen öleltem át Raffi lábát, ahogy a fejem az ölében feküdt s lágyan, óvón simogatta a hajam. Csak megráztam a fejem s hallgattam némán, csak úgy, mint a vacsora alatt ám az okok mások voltak. Ott anyám beszélt az üzletfeleivel, míg itt... itt csak nem akartam. A szoba néma csendjét megtörve végül nagyot sóhajtottam és arcom a kék szemekbe fordítottam. Igen, neki kék volt a szeme, mélységes jegesség mely legalább annyi melegséget adott annak akit szeretet.*
    - Te tudtad? Tudod mi leszel ha nagyobb leszel? Jó, már nagy vagy de ha felnőtt leszel, mint a Mami. * Kérdeztem kissé bátortalanul s valahol mélyen reménykedtem, hogy azt fogja mondani, hogy nem. De szemeiben láttam, hogy bizony Ő tudja.*
    - Tudod Hugi, csak idő kérdése. Ne félj álmodni. Kövesd azt amit az a pici dobogó valami súg. Ha nem súg, hát mond azt büszkén, hogy nem tudod. De sose félj kimondani azt, amit érzel, amit gondolsz, őszintén. Én már tudom. Egyszer azt álmodtam, hogy bokszoló leszek. Hogy majd ott állok a ringben s Te ott kint takarod a szemed, mert nem akarod látni. Aggódsz s féltesz, de mégis boldog vagy, mert Engem azzá tesz. Azért járok edzésekre, azért teszem ezt még itthon mikor hallod a puffanásokat. Ha nagy leszek bokszolni fogok.
    - A mama mit szólt hozzá? - kérdeztem meghökkenve, mire kinevetett.
    - Ne a Mama álmait kövesd Angyalka, hanem a sajátjaid. Ő így vagy úgy, de megfog békélni vele. Persze lehet, hogy vívnod kell az igazadért. De ha kitartó vagy s nem adod fel, bármit elérhetsz. De most nyomás fogat mosni, vagy megint én mosom meg. Futás... * Nem kellett kétszer mondani, már szedtem is a lábam a fürdőszoba felé. A legutóbb vérzett az ínyem mikor megmosta a fogam és utána fájt. Az ajtóból még vissza tekintettem rá s láttam, ahogy a hajába túr. Valami aggasztotta, tudtam jól... ismertem. De nem kérdeztem, ha akart mondani valamit elmondta eddig is.*"


    Csak másfél év telt el ezután az este után s már tudtam, hogy mit akarok. De vártam, nem mondtam senkinek hónapokig, egyedül csak Raffi fülébe suttogtam egy vacsora alkalmával aki örömében még vigyorgott is, pedig fájt az arca nem rég volt versenyen és kapott egy kicsit. Mikor a Mama elé tártam... kitért a hitéből. Nem értett egyet, nem akart engedni s én ekkor voltam tizenegy éves. Nem értettem, hogy mi a baja. Még akkor sem, mikor elmondta, hogy a lányából nem lehet egy magamutogató ember. Ez a hivatás lenézendő... számomra a minden volt. Álmaim, vágyaim igyekezett porrá törni, lerombolni mert Ő valami egészen mást szánt nekem. De mikor a kérdést kapta, hogy mégis minek szánt... válasz nem érkezett. Csak úgy mint akkor mikor Apám felől érdeklődtem. Raffaello az édes testvérem, neki mégis kék szemei voltak, míg a sajátjaim sötétek, akár csak a hajam. Semmi hasonlóság nem volt bennem s anyámban. Apám... vajon Ő is ilyen volt mint Anyu? Ő sem foglalkozott volna velem? Egyáltalán hol van? Kérdéseimre Raffi sem tudta a választ s láttam rajta, hogy Ő is szomorú. Így igyekeztem a témát békén hagyni.

    Dühödten szívtam bele a cigimbe és döntöttem a homlokom a hűs ablaknak. Már tudom azt mit akkor nem. Nincs olyan, hogy megértés. Nincs odaadás. Nincs Apa. Nincs család. De lehet valaha? Na ezaz, amit nem tudok még ma sem. Tökéletes példa állt előttem, példa, hogy mit nem szabad követnem. Sosem szabad a családom elé helyezni a munkám. De lesz nekem egyáltalán olyanom? Nem, nem lesz. Sosem akarom megtudni, hogy én vajon tudnék-e más lenni. Más mint az anyám. Tudtam, hogy a java még csak most jön, így a cigarettát eldobva egy újra gyújtottam rá s pár évet tovább lapoztam. Mi történt ezekben az időkben? Változás nem akadt. Csak a rideg otthon, melyben az esti mesék melegítettek. S a célom, melyet elkezdtem megvalósítani. Táncoltam. Elkezdtem tanulni azt, ami úgy látszott, hogy a véremben van. De nekem nem volt elég... sosem voltam elég jó önmagamnak. Nem másnak, csak saját magamnak akartam bizonyítani. De a mércém sosem értem el, hisz minden egyes lépéssel mivel közel kerültem hozzá egy újabb lépéssel toltam feljebb a mércém.


    "A "szerelem" szó egy mértékadó pszichológiai szótár meghatározása szerint olyan mentális betegségfajta, amelyet a standard diagnosztikai kézikönyvek még nem sorolnak föl"
    (Stuart Sutherland)


    Természetesen az én életemből sem maradt ki a szerelem. Milyen is volna úgy felnőni, hogy egyszer ne ejtettük volna ki a szánkon azt, hogy; „szerelmes vagyok”? Sivár, üres s bizton állíthatnánk azt, hogy nem élünk csak létezünk. Mindenki máshol leli meg, mindenki mást keres és más szempontokból választ. Hiába mondják azt, hogy a szív nem válogat. De így belegondolva... talán igaz lehet. Hisz ki azaz ökör, aki nagy szerelmet lát egy tanárában? Nos, sosem mondtam, hogy normális vagyok. Ez már akkor is megnyilvánult. A titok melynek részleteit egyedül Raffi előtt nem hallgattam el. Ő volt az első s egyben az utolsó is, kinek az érzelmeimről beszéltem. Mit éreztem? Hát ezt leírni nem lehet, hisz nincsenek szavak arra a boldogságra, melyet akkor éreztem mikor bementem órára. Lepkék jártak a gyomromba minden óra előtt és izgatott várakozással töltött el. Mivel is hívhattam volna fel a figyelmét? Kiemelkedő tanulmányaimmal? Inkább, mint a nőies bájaimmal. Hisz bár akadtak, de továbbra is kislány voltam a magam 14 évével. De legalább a tanulmányaim jól mentek s ha többet nem is, annyit elértem, hogy az egyik diákja voltam akire büszke volt s nem félt ezt kimondani. Nem ezt akartam, nem ez volt az amiről ébren álmodoztam... De az álmoknak hamar véget vetett a szomorú s rideg valóság...


    „Összetört álmaim gurulnak a földön,
    A gyászkendő alatt jéggé dermedt a könny.
    S mégis; Szívünkbe csak az hal meg kit elfeledünk,
    S nem pedig az kit eltemetünk!”


    Szemeim lehunytam egy pillanatra. Erő kellett ahhoz, hogy tovább olvassam a saját kezem írását, erő ahhoz, hogy újra akkor legyen. Hisz mindig akkor van, mindig érzem s bár az idő múlik, de sosem halványul a gyász bennem, a lelkemben. S a bosszúvágy, mely azóta is sötét indaként tekergőzik rajtam s szorít mintha sosem eresztene, sosem akarna szabaddá tenni itt él bennem. Nem kell látnom a soraim, talán két mondatot ha elolvastam...

    Raffinak már egy órája itt kéne lennie. A félelem, a rettegés fokozatosan kebelezett be. Sosem késett, egyszer sem késett még. Most viszont már egy órája. Ma együtt töltjük az estét, elvisz moziba meg vacsorázni, hogy ne megint anyám üzleti vacsoráján kelljen megjelenni. Tudta, hogy gyűlölöm azokat az esteket. Csak egy máz az egész, egy tökéletes család képe mely anyám álmaiban él s nem a valóságban.
    Még egy óra telt el az idegességben hisz testvérem telefonja immáron nem csörgött ki. Nem értettem, hívtam anyám, de nem vette fel senki. Csak ott álltam és bár tudtam, hogy mennyi kéne, haza kell mennem... nem, nem, a kórházba kell mennem. De nem tettem egy tapodtat sem, csak ott álltam az iskola kapujában és vártam. Nem akartam elkerülni, nem akartam, hogy itt hagyjon. Bármelyik percben megjöhet. Hittem én mélyen, remélve, reménnyel ölelve a hitem, hogy semmi baja nem lehet. De anyám görbült be és szaladva, szinte rohanva futottam a kocsiig, hogy feltépve az ajtót vágódjak be.
    - Hol van Raffi? Hol a bátyám? Miért nincs itt? Mond, hogy nem esett baja? * Mire a kérdés áradatom végére értem a hangom már fojtott volt, a torkomba mintha egy kő fészkelte volna be magát. Láttam az arcát, érzelem mentes vonásait csak a szeme volt szomorú, a kék szemek melyek az bátyámé voltak.
    - Raffello... Ade... Raffi... szóval a bátyád... meghalt. * Nem hittem a fülemnek, éreztem ahogy az arcomból kifut a vér. Csak az utolsó szavai azok melyek ott visszhangoztak szüntelen, mint a templom harangja mely folyton cseng s szinte már idegesítően fülsértő. Nem tudom meddig néztem anyám, de az agyam csak egy dolgot fogott fel;*
    - Nem! Edzésen van... az húzódik el. * S már ott sem voltam, kabát nélkül egy szál pólóban és farmerben hagytam ott, iratok nélkül rohantam amerre a lábam vitt. Az edzőterembe, oda ahol a versenyei szoktak lenni. A városon keresztül rohantam, nem néztem, hogy ki merről jön, kinek megyek neki. Csak a szívem heves zakatolása volt az, mely ott dobbant velem. Minden más... csendes volt. Csendes a forgalmas estében. A dudák, káromkodások zaja elmerült a semmiben. A bátyám nem hallhatott meg. Csak ez a gondolat volt mely az ereimmel együtt pulzált bennem.
    Valaki elkapta a derekam és észre sem vettem, hogy az épűletet szalagok védik. Kapálóztam s kiabáltam, de hasztalan.
    - Kisasszony nyugodjon meg.
    - Neeem! A bátyám bent van... látnom kell. Engedjen el... kérem... hadd lássam. * Hangom szinte könyörgő, ahogy a tekintetem is mely az egyenruhásra vetül. De nem ereszt, nem enged csak elráncigál onnan, majd sikertelen küzdelmeit feladva felkapva vitt el onnan. De én csak néztem ott álltam meredten és néztem. Hallgattam, hogy mi történt... Egy illegális meccs után lövöldözés tört ki s a bátyám a tűzvonalba került. Nem, a bátyám sosem csalt volna... sosem adta el a meccseit. Ő túl büszke ahhoz, hogy ezt megengedje az önérzete. S az illegális meccseket sem tudtam elhinni... Csak megfordultam és elsétáltam. Sírtak helyettem is a környéken lévők, ki-ki a maga hozzátartozóját elveszítve. Legyen az fia, apja, lánya, versenyző, néző... Én, bármennyire is akartam nem tudtam. Meg sem álltam a táncteremig...


    Ez volt azaz este, mely tökéletesen felforgatta az életem. Ami elindított egy úton, egyszerre felfelé s mégis lefelé a lejtőn...


    “Egyikünk élete sem könnyű. És akkor? Legyen bennünk kitartás, és mindenekelőtt bízzunk önmagunkban. Hinnünk kell benne, hogy tehetségesek vagyunk valamiben, és ezt a valamit -kerül, amibe kerül- meg tudjuk valósítani.”
    (Marie Curie)


    Céltudatos lettem. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy kiderítsem, hogy mi történt s persze nem feladva ez mellett a táncot. Tizenöt évesen elvesztettem a bátyám, ez volt az a pont mely bosszúra sarkalt. Tudni akartam, hogy ki volt ott, ki tehetett erről az egészről. Kinek köszönhettem, hogy a bátyám elhunyt. Hogy nem jött be esténként elköszönni. Elkezdtem zülleni. Egy olyan útra térni mellyel több lehetek de mégis, mások szemében a saját szememben kevesebb. De a cél megvolt; Szemet, szemért. Vért, a vérért.
    Későn jártam haza, elkezdtem azokra a környékekre járni ami miatt mindig is értem jártak. Nappal iskola, este edzések, edzések. Igen, elkezdtem bokszolni, a pengéket használni megtanulni. Rövid, hosszú, egyenes, hajlított, kétélű vagy kard... nekem mindegy volt. Csak tudjam használni. Raffaello oktatójához jártam, ahhoz a férfihez akiben megbízott... akinek a kezébe az életét rakta. Szórakozni, rossz nevű helyekre járni. A szerelem elkerült, de nő vagyok... tudom mivel érem el azt amit akarok. A cél pedig szentesíti az eszközt. Az új környezet, fejleszti a jellemet. Én is más lettem... egészen más. Már nem létezett a kicsi Adelina. Immáron Dee voltam, akit ismernek. Dianne, aki versenyekre jár... hol tánc versenyre, hol boksz meccsekre, mint versenyző... de eleddig nem találtam rá arra akit keresek. Ami késik azonban, az csak nem jön időben...


    „Az utolsó szóig ismerned kell a szabályokat. És be is kell tartanod őket, hogy tudd, mikor és melyiket szegheted meg.”


    Engedelmesség. Azaz egyetlen dolog melyet nem szedtem magamra az évek alatt. Kihágtam, kinyitottam a szám s játszottam. De engedelmeskedni nem voltam képes. Röhejes, hogy anyám küld oda, ahol ezt megtanulhatom. Egy táborba. Egy zárt közösségbe. De az alkalom, a lehetőség adott.. már csak élnem kell tudni vele. De vajon elegek lesznek? Vajon képesek lesznek arra melyre annyi tanár, vagy pszichológus nem volt képes? Engedelmességre, alázatra. Utána az én időm is eljön... a bátyám véréért vér fog tapadni az én ujjaimhoz is. S élvezni fogom, minden egyes pillanatát. Tudom, nem szabadíthat meg. Tudom, hogy nem lesz jobb... Nem fog Raffi átölelni, de attól még az enyém lesz. Várom a napot, a pillanatot... minden egyes perccel közelebb kerülök hozzá s ez nekem elég. A tudat, hogy már csak egy kicsit kell küzdenem. Küzdenem úgy, hogy közben megtörnek. Ez lesz az igazi kihívás számomra; hogy megtudjanak törni miközben mind két álmom felé egyszerre tartanak bakot.


    “A siker jobbára azon múlik, hogy akkor is kitartsunk, amikor mások már feladták.”
    (William Feather)


Vissza az elejére Go down
Marco Lanter

Marco Lanter


»Hozzászólások száma : 139
»Join date : 2013. Nov. 24.
»Kor : 33
»Tartózkodási hely : Summer Camp

Dianne Demmers - Kész Empty
TémanyitásTárgy: Re: Dianne Demmers - Kész   Dianne Demmers - Kész Icon_minitimeSzer. Dec. 04, 2013 8:33 pm

Üdv köztünk! Remélem megtalálod itt, amiért jöttél! Foglalj avit és sipirc játszani!

Dianne Demmers - Kész Elfogadva_www.kepfeltoltes.hu_
Vissza az elejére Go down
 

Dianne Demmers - Kész

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Emily Wellon-kész
» Lana Evans - kész
» Marco & Dianne
» Peter & Dianne
» Marcus & Dianne - Edzőterem

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Summer Camp :: Off topic :: Archívum-